Mélységes megtapasztalással állok itt előttetek, mint agyag edény a formálója kezében . Négy hónappal ezelőtt megfogant a harmadik gyermekünk, akinek az érkezésére nem voltunk felkészülve, de próbáltuk építeni, hittel megharcolni a további vízióinkat, amiről úgy ereztük, hogy teljesen felfordíttatott, és két átlóval áthúzatott. A babával nem volt gondunk, egyszerűen a mi emberi időzítésünk két évvel előbbre volt hozva ennél az időzítésnél. De az Úrnak végtelen a hűsége és kegyelme, nem jöttünk el előle, amíg a szívünkbe nem írta az IGEN-t az Ő tervére. A házasság szent szövetségének és az egyetértésnek hatalmas ereje van, ezt maximálisan megtapasztaltuk. A férjem egyszerű kis imájával nagyon kifejezően elmondta: “Uram, legyen meg a te akaratod, és mi tudjuk ezt elfogadni." Valójában erre volt szükségünk, elfogadni az Ő akaratát.
Az elején nem akartam szembenézni vele, azt mondtam, nekem ehhez nincs erőm. A tagadásom kb. 10 percig tartott, aztán egy békességet, megnyugvást éreztem, és tudatosítottam magamban, hogy azzal, ha nem nézek ezzel szembe, attól még ott van, és minél előbb szembenézek, annál előbb megtörténik az elfogadás bennem/ bennünk.
A férjem biztatott, hogy most ezt nem értjük, de amit tehetünk az, hogy bizalmunk van az Úrban és hisszük, hogy ebből jó jöhet ki.
Megvizsgáltuk közösen azt is, hogy miért ilyen nehéz az emberi terveinket elengedjük, és mi lenne, ha Isten evangelizációra küldene egy idegen országba stb. Filozofáltunk, de a végén rájöttünk, hogy Isten filozófiája és precizitása felülmúlhatatlan. Bocsánatot kértünk az embriótól, hasamra tettük a kezünket és elmondtuk, hogy vele nincs gondunk, csupán a mi problémáink öltöttek nagy méretet, mert áthúzva éreztük az emberi terveinket az időzítés miatt, de őt szeretettel várjuk.
Aztán voltam orvosnál, láttam a kialakulóban lévő fejecskéjét, tagjait stb.
Majd elmondtuk a kislányainknak, akik hihetetlen nagy örömmel élték meg, főleg Johanna, aki ötéves, mert nála tudatosabb.
A lényeg, hogy ez az állapot számomra áldás lett, az alapot leraktuk, az Úrba vetett bizalmunk és e bizalomból fakadó szilárdság borított be teljesen. A férjem hozzáállása annyira értelmes és bölcs volt, hogy azt mondtam, ilyet csak az Úr, az Ő ereje tud biztosítani. Egy kevés időn keresztül azt hittük, hogy irtó nagy edzés, de rájöttünk, hogy a szeretet lépcsőfokán való intenzívebb előrehaladás, amit átéltünk, de aztán jött a folytatás…
A kisbaba “jelenlétébe” annyira beleszerettünk, hogy végtelen hálával járultunk az Úr elé nap, mint nap az időzítés miatt. Elfogadtuk a tervet, megtapasztaltuk Isten kegyelmét, megengedtük, hogy megpuhítsa szívünket, "áthúzza" emberi terveinket, szóval fejet és szívet hajtottunk az ő akarata előtt.
10 hetes és 4 naposan nagyon furcsa jósló fájáshoz és keményebb menstruációs tünethez hasonló görcseim voltak. Hívtam az asszisztenst, aki nagyon gyorsan kapcsolatba hozott az orvossal, és a kivizsgálás alapján kiderült, hogy a kisbabánk 8 hetes, 1 napos kora óta elhalt a méhemben, fejlődési rendellenesség miatt. Az orvos beszélt hozzám, de nem fogtam fel, életemben soha, de soha nem gondoltam arra, hogy ez megtörténhet. Annyira nem hittem el, hogy felhívtam egy szülésznőt és érdeklődtem, hogy igaza lehet-e az orvosnak? Az éjszaka folyamán, amikor már vérezni is kezdtem, akkor egyre jobban tudatosult bennem, hogy megállt a szívverés, elhalt a baba, most ezzel kell szembenézni... De hogyan?
Nem értettük az Úr tervét, megengedte, hogy elfogadjuk, szeressük, már a "jelenléte"
gazdagsággal, áldással töltött el, és mikor látta, hogy IGEN a válaszunk, négy hét után megengedte, hogy ez a terv felülíródjon. Mint a présben a szőlő, olyan volt a lelkem, teljesen kifacsart, összetört... Beleszeretni az Ő tervébe és utána átélni, hogy van egy másik terv, hát nem volt semmi...
Másnapra behívtak műtétre, amit altatással végeztek. Reggel 8 órakor várakoztam az asszisztensre. Egy asszonyka is ott várakozott, megkérdezte, hogy kifizettem-e az abortuszra a taxát? Ami fajdalom összegyűlt a szívemben, azt mind rázúdítottam az asszonykára. Kérdeztem: én a taxát? Én kényszerből jöttem ide. Mindenemet odaadnám, csak élne a gyermekünk. Tudja maga mit csinál? Megöli a gyermekét!
Aztán rájöttem arra, hogy nem az én dolgom, belőlem a fájdalom beszélt...
Felvittek a kórterembe, és kiborultam azon is, hogy miért írja a kórterem ajtaján, hogy terhesség megszakító kórterem. Hihetetlen, addig soha nem tapasztalt fájdalom járt át, a melység, a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság megtapasztalása...
Jött még két másik nő, elmagyarázták az abortuszuk után, hogy olyan érzés volt a magzatuk elvetetése, mintha a szívüket tépték volna ki.
Ezt végighallgatni és látni, hogy önként szétdaraboltatják, megölik a gyermeküket, a kiszolgáltatott kicsi, tehetetlen alkotásokat, aztán elfogadni azt, hogy az én esetemben mi történt, azt gondoltam, hogy nem lesz erőm. De az Isten kegyelmes, megengedte valami miatt megláttatni az élet "másik" oldalát. Egyetlen pillanatig meg nem tagadtuk az Urat, azt mondtuk, ez az Ő tervének a része. Nélküle még a hajunk szála sem hull le, akkor ez az esemény sem történt az Ő tudtán kívül. Az Ő erőssége a mi erőtlenségünkön keresztül nyilvánul meg. Hazajöttem és egyre jobban megértettem/megértettük ezt. A kisbabánkat nem ismerhettük meg, nem láthattuk, hogy ki ő, de megtapasztaltuk azt, hogy az Úr a mi osztályrészünk az élőknek földjen.
Hiteles keresztény élet... sokat foglalkozom ezzel a témával. Nem nehéz megvallani Őt, mikor minden rendben van, de mi van akkor, ha nem értjük Őt?
Állhatatosságunk, hitünk nagy próbatétele volt ez az egész, de tudtuk, hogy egyetlen pillanatra nem feledkezik meg rólunk a mi alkotónk.
Minden eltörpült a szemünkben, ami a világban van:" Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkében pedig kárt vall?" Ismét jött a békesség, az Úr éle álltunk, és engedtük, hogy megvigasztaljon, Ő bekötöz, és meg is gyógyít. Meggyászoltuk, sírtunk a fájdalomtól, hogy ez történt, de utána a felállás következik, mely nem mindegy, hogyan történik. A hitünk az erőnk, minden kapaszkodónk az a jelenlét, melyet az Úr ad nekünk.
Közöltük a lányokkal, hogy a tesójuk angyalka lett és ez volt az Úr terve, de mi tudjuk, hogy az Ő terve jó. Azt is tudatosítottuk magunkban, hogy, amint minket látnak ebben a periódusban, a fájdalom árnyékában, ők is hasonlóan fogják megélni/átélni az egészet. Ez lehet építő, de lehet romboló is. Hűségesek kell legyünk minden talentumunkhoz, amit ránk bízott az Úr, legyen szó bármiről. Közös erővel indultunk el a felállás útján, az építő felállás útján. Az igét véve alapul, bárki, bármilyen szenvedéssel, fájdalommal, próbával küzdött, Isten nem engedte meg, hogy belehaljanak abba, hanem győzelemre segítette őket (Dániel próféta, József, Jób stb.). Amikor körülzár a sötétség és a homály, a legnagyobb erő abban van, ha kimondjuk: áldott legyen az Ő neve, ahogy tette Jób is. Mi ezt tettük végig, fájó szívvel, de kimondtuk...
A kislányaink a hasamat gyakran puszilgatják, Rebeka is mondja, hogy nincs ott a baba, angyalka lett belőle. Johanna imádkozik érte, olyan édeske, készít neki koronát, amit majd akkor szeretne átadni, amikor ő is a mennybe jut. Gyakran kell szembesülnöm a szerepjátékaik által is, hogy állapotos kismamát játszanak és télen fognak szülni. Pár nappal ezelőtt készített az ötéves kislányunk egy rajzot, a családunk ott volt a Mennyben és ott találkoztunk a kis angyalka testvérkével. Időnként újbóli kihívás éle állít ezáltal is az Úr, de az Ő kegyelme megpecsételi a hűségünket! Nem természetes semmi, hanem ajándék. Éljünk ennek a tudatában!
B. Edit
Isten hatalmas dolgot tett velem az elmúlt időszakban, és ezt szeretném megosztani veletek. Több éve már, hogy Isten elhívott engem egy krisztusi közösségbe. Életemben először Isten szeretetével, gondoskodásával a közösségben találkoztam. Isten a közösséget használta fel arra, hogy magához édesgessen. Emlékszem az első alkalmakra, amikor elkezdtem járni a Búzamag közösségbe. Édesanyám volt az, aki által Isten elhívott engem. Persze, akkor csak azért mentem el vele, mert kíváncsi voltam, hogy vajon hova járhat el minden szerdán. Ugyanis, amikor hazajött, énekelgetett, a szája a füléig ért, és megmagyarázhatatlan boldogság ült ki az arcára. És akkor egy szerdán én is elmentem vele. Ha jól emlékszem, attól a szerdától változott meg minden. Attól kezdve nem volt olyan szerda, amit tudatosan kihagytam volna, hacsak nem jött valami nagyon fontos dolog közbe. Valami olyan megmagyarázhatatlant tapasztaltam akkor ott meg, amit egyszerűen nem akartam elengedni. Elkezdtem rendszeresen járni a Búzamag közösségbe. Éreztem és tapasztaltam az életemben a közösségbe való tartozásnak a megtartó erejét, gyümölcseit. Ez idő alatt nagyon sokat formált, alakított, csiszolt engem Isten, mint a keramikus az ő drága edényeit. Sokszor megtapasztaltam az Ő gondoskodását, csodáit életemben és családom életében, a közösségen, testvéreken keresztül. Isten nemcsak a közösségbe hívott el, hanem elhívott, hogy Őt kövessem, az Ő útján járjak és hogy az Ő országát építsem mindazzal a talentummal, amit Ő adott nekem.
Évekkel később Isten más városba hívott el, egyetemre, majd két évre rá ismét egy új helyre, egy új krisztusi közösségbe. A sok év Krisztussal és közösségekkel eltöltött idő után mégis eljött egy olyan időszak az életemben, amely sötétséget, kilátástalanságot, keserűséget, csüggedtséget hozott. Az ellenség kelepcéjébe kerültem, amelyben NEM-et mondtam az addig élt Istennel való életre és közösségre, és hagytam magam az ellenség kezétől befolyásolni, és egyre mélyebbre kerültem. Nem tudtam semmibe sem megkapaszkodni, minden, amit addig megéltem, hazugságnak tűnt. Abban a tévhitben kezdtem mindinkább hinni, hogy Isten nincs velem: hát nem látja, hogy mi történik? Folyamatos csalódások és kudarcok után teljesen körülvett a depresszió, a keserűség. Az életem értelmetlenné és céltalanná vált, és egy idő után senkit sem engedtem magamhoz közel. Főleg Istent nem.A közösség, amelyhez ekkor tartoztam, megpróbált a szívemre beszélni. Folyamatosan jöttek az emberek és kerestek, kérdezgették: Mi van veled? Miért nem jössz felénk? ... De nekem mindig volt valami kifogásom, amivel kihúztam magam a kérdések alól. Sokáig tudtam ezt az állapotot leplezni, de sajnos ez az időszak kihatott a kapcsolataimra, a tanulásomra, munkámra is. Egy év után kezdtem eljutni oda, hogy mindegy, hogy milyen áron, de én így tovább nem tudok élni, valamit kell kezdjek magammal. Amit azelőtt hitből éltem, azt most próbáltam legalább rutinszerű módon tenni: pl. elmentem gyónni, de igazi bűnbánat nem volt a szívemben. Elmentem közösségbe is, de amikor a kiscsoportos megosztásra került a sor, valahogy nekem mindig akkor akadt valami dolgom, vagy éppen akkor fájt nagyon a hangszálam, és nem tudtam ugye beszélni, így mindig megúsztam a kiscsoportban való megosztást. Egy ideig ment ez, de aztán lassan le kellett, hogy vegyem az álarcokat, és előbújjak. Amikor megmutattam, hogy igazán mi történik bennem, velem, a testvérek (kérés nélkül) imádkoztak értem. Őszintén elmondtam nekik, hogy „Elvesztem...”, és hogy nem látom a kiutat. Ettől kezdve újra kezdtem tapasztalni a közösség megtartó erejét, a probléma viszont az volt, hogy nagy volt bennem a harc, és nem tudtam elfogadni ezt a megtartó erőt. Mindenre csak nem-nem-nem volt a válaszom. Úgy Istennek, mint embereknek. Mindezek ellenére többször kaptam megerősítő sms-eket testvérektől, hogy „Imádkozom érted ma is...”
Ha el is mentem közösségbe, késve mentem, és hamarabb eljöttem a végéről, csakhogy ne kérdezhessék: mi van veled?, hogy vagy? Megálltam leghátul és csak potyogtak a könnyeim... Ez volt minden, amit megengedtem magamnak.
Már három éve, hogy készültem a megkülönböztetés kurzusra, amire „Valamiért” nem jutottam el három éven keresztül. Utólag megértettem, hogy miért. Ez a kurzus hozta meg bennem a hatalmas változást, a nagy választ az azelőtti egy év tévelygésre. A kurzus minden egyes tanítása válasz és megoldás volt arra a helyzetre, amiben addig voltam. Válasz Istentől. Már első este döntenem kellett: Istent választom vagy megmaradok a kegyes hazugságaimban. Ez volt életem legnehezebb döntése. Annyira erős volt bennem a keserűség, a bizalmatlanság Isten fele, hogy nem tudtam dönteni. A szívem nyitva volt már Isten előtt, de az értelmem még mindig harcolt ellene. Végül Isten jött, szólt hozzám, és megígérte, hogy velem lesz. Döntöttem. És attól kezdve Isten tudott munkálkodni szívemben és értelmemben egyaránt.
Minden tanítás által egyre világosabbá vált minden. Felismertem, miként kerültem ennyire mélyre és hagytam fel mindennel, amiben addig hittem és meg voltam győződve. A sátánnak igen kifinomult taktikája van. Megtalálja a gyenge pontunkat és azáltal kísért minket, és ha nem vagyunk résen, akkor nagyon hamar el tud téríteni minket Istentől. Megértettem, hogy minden bűn gyökere a kapzsiság. Egészen mostanáig nem volt számomra világos a kapzsiság fogalma. Azt hittem, én nem tartozom ide, de Isten megmutatta, hogy igen. Ragaszkodtam bálványaimhoz, az én akaratomhoz, terveimhez. Igen, kapzsi voltam. Minden gyötrelmet, szenvedést és eltévelyedést én okoztam magamnak azáltal, hogy beengedtem a kapzsiságot az életembe. Isten célja, hogy világosságban éljünk, békességben legyünk, eljussunk az üdvösségre. Az ellenség csak összezavar és vigasztalanságba vezet minket. Nagyon világos lett számomra a kurzus alatt, hogy én kinek a csapatába tartoztam az elmúlt egy évben. Megértettem, hogy Krisztus útján járni és élni nem lehet úgy, mint a sakktáblán: egy fehér, egy fekete kocka. Ha egy kis fekete kocka is van az életünkben, ami nem kedves Isten előtt, és mi kitartóan ragaszkodunk hozzá, ne is csodálkozzunk, hogy vigasztalanságba, sötétségbe kerülünk. Akkor vagyunk az ellenség hatalma alatt, ha megmaradunk a mi kis bűnünkben. Ez az ellenség célja. De mi Isten erejével, segítségével harcolhatunk ellene. Én döntöttem, hogy felismerve mindezt az életemben, ezután tudatosan megélem a keresztény életemet. Nem hagyom, hogy az ellenség ide-oda rángasson. Ellentámadok, Krisztus katonájaként. Döntöttem, hogy több időt adok Istennek (rendszeres személyes ima-időt), hogy Ő tudjon megvigasztalni, ha elszomorít valami. Döntöttem, hogy tőle várom a vigaszt, a szeretetet, és nem ragaszkodom az én terveimhez, elképzeléseimhez. Rá bízom az életemet, és kérem, hogy újra gyermeki bizalommal tudjak lenni Iránta.
Isten megáldotta döntéseimet, és egy teljesen új élettel ajándékozott meg. Ennek gyümölcseként most új módon tartozom a Búzamag közösséghez, teljesen másképp élem meg a közösséghez való tartozásom és szolgálatom. Már lehetőséget is kaptam, hogy új módon szolgáljak egy kurzuson, amelyet nagyon köszönök Istennek és a testvéreknek, mert ezáltal is növekedhettem. A jövőben szeretnék megmaradni a közösségben és növekedni Istennek szolgálva az emberek felé.
Ma nagyon hálás vagyok Istennek, hogy megengedte ezt a kóborló időszakot is megélnem. Benne lenni nem volt olyan könnyű, mint elmondani azt így utólag, de Isten irgalma és szeretete hatalmasabb minden eltévelyedésnél.
B. Katalin
1978. április 29-én születtem Alsósófalván. Református templomban részesültem a keresztségben, de később, amikor szüleim elváltak, és Parajdra költöztünk, édesanyám szülei római katolikus nevelésben részesítettek: hittanórára járattak és minden vasárnap elvittek a templomba. Az általános iskola befejezése után inasiskolába nyertem felvételt. Ennek elvégzése után beiratkoztam egy szakiskolába, de itt betegségem miatt csak egy évet végeztem el. Ezen évek alatt rájöttem arra, hogy hosszú távú fizikai munkára nem vagyok alkalmas. Ezért a nyári vakáció után felvételiztem a Korondi Elméleti Líceum matematika-fizika szakára. Érettségi után egy jótevőm bátorítására elvégeztem egy növényvédő technikumot. Ettől kezdve arra készültem, hogy elhagyom Romániát, és egy nyugati országban próbálom az anyagi helyzetünket jobbá tenni. Amikor a Gyergyószentmiklósi Caritason keresztül indulhattam volna dolgozni Svájcba, vízválasztó esemény következett az életemben: fél éves betegség. Többszöri műtét után azt éreztem, hogy a talaj kicsúszott a lábam alól, addigi terveim romba dőltek, nem láttam életem értelmét. Marosvásárhelyen a kórházban mindezt megosztottam egy adventista asszisztensnővel, aki ekkor beszélni kezdett nekem Jézusról, az ő szavaival vigasztalt. Addig Istent nem ismertem, számomra a szentmise is kényszerűség, ceremónia, érthetetlen, megfoghatatlan titokzatosság volt. Ez a személyes beszélgetés kinyilatkoztatás erejével hatott rám. Azon az éjszakán nem tudtam aludni, sokat vívódtam, megpróbáltam a számomra ismeretlen Istenhez fordulni, és azt kértem tőle, hogy szabadítson ki ebből a tarthatatlan állapotból, én nem akarok ilyen körülmények között élni, hanem az igazság keresésének szeretném szentelni az életemet. Eldöntöttem, hogy ezután őszinte keresztény akarok lenni, aki számára a hit nem képmutatás, hanem életmód, értékrend, világnézet. Ez a találkozás számomra csodálatos élmény volt, az életfelfogásomban, erkölcsi magatartásomban pedig radikális változást eredményezett. Miután a kórházból hazavittek, szereztem magamnak egy Szentírást, és ettől kezdve életemet Isten igéje befolyásolta. 2002-ben felvételt nyertem a Gyulafehérvári Római Katolikus Hittudományi Főiskolára. A szemináriumi élet első négy éve biztosította számomra azt a keretet, amelyben lelkileg is, szellemileg is tudtam készülni a lelkipásztori életre. Mégis a korszellem hatására a gyakorlati évre úgy távoztam, hogy meg szerettem volna győződni, nincs hivatásom. Féltem az elköteleződéstől. Mivel a plébánián megszűnt a kötelező imaprogram, amit a szemináriumi élet keretei biztosítottak, megszűnt a személyes imaidőm is. Az imádság elhanyagolása következményeként tékozló fiú módjára kezdtem élni, így lassan megszűnt az Istennel való személyes kapcsolatom. Nehéz volt az oltárnál állva úgy beszélni a szerető Istenről, hogy tudtam, nem élek az Ő jelenlétében. Körülbelül a negyedik hittanórán egy másodikos fiúcska megkérdezte tőlem: "Tisztelendő úr mikor beszél nekünk Jézusról"? Ez a kisfiú ébresztett rá arra, hogy olyan valakit képviselek, akit nem is ismerek személyesen. Egyre több csalódás következett az életemben. Több barátomnak el is mondtam, hogy ott akarom hagyni a Teológiát, de nem mertem megtenni, mert tudtam, hogy a fontos eseményeknél addig nem dönthetek, amíg káosz van az életemben. Eddigi életem legnagyobb fordulópontjának azt tekintem, amikor Csíkszeredában meghívtak egy Fülöp-kurzusra. Gyanakodva mentem el, mert a karizmatikus lelkiségi mozgalmat többen szektának állították be. Rám mégis olyan nagy hatással volt, hogy megváltozott egész lelki életem. Megtapasztaltam az Atya szeretetét, ami úgy érzem, többet ér mindennél. Jó érzés volt rádöbbenni arra, hogy Jézus úgy szeret engem, ahogy vagyok! Isten új emberré formált: addig a prédikációimban mindig másokra hivatkoztam, azóta tudok úgy beszélni Jézusról, mint aki naponta formálja az életemet, jelen van az életemben. Boldoggá tesz a tudat, hogy Isten eszköze lehetek. Jelmondatom: "Az Istent szeretőknek minden a javukra válik" - (Róm 8,28) - e mondat nagyon a szívembe vésődött és meghatározza mindennapjaimat, világnézetemet.
Ez a nevem, vagy egyszerűen magyarul: Sanyi. Jászvásárban születtem (1981-ben, tehát mindjárt 28 éves leszek) és Besztercén, Észak-Erdélyben nevelkedtem. Itt, a katolikus templomban találkoztam először a magyar kultúrával és vallásossággal, de csak később, az egyetemi évek alatt fogtam neki tanulni is a magyar nyelvet. Szüleim elváltak, én és a húgom édesanyámmal maradtunk. Van egy mostoha kisebb húgom is. Hála Istennek a kapcsolatunk édesapámmal jó. Az elemi iskolát Jászvásárban végeztem, a gimnáziumot és a líceumot Besztercén. Képzőművészeti líceumba jártam. Ezután Kolozsvárra mentem, de nem folytattam a művészpályát, úgy gondoltam, abból nem lehet megélni Romániában. A terveim szerint mentem volna külföldre dolgozni, mint bármelyik "normális" román fiatalember. De azelőtt kellett művelődnöm is egy kicsit, gondoltam én. Hűséges ministráns voltam, annak ellenére, hogy elég rossz fiú módjára éltem. Tehát érdekes módon szerettem az egyházat, és a plébánosom ötlete szerint beiratkoztam a kolozsvári teológiai képzésre. Természetesen nekifogtam tanulni a magyar nyelvet, hogy alkalmazkodjam. Két egyetemi év elmúltával, érdekes módon (vagyis nem nagyon lehet körülírni, hogyan hatott rám, a lelkemre) megkaptam a hivatás kegyelmét Istentől. Mérges voltam - miért pont én, miért kell én pap legyek, nem talál hozzám stb. Az volt a gond, hogy a papság cölibátussal jár, s ez semmiképp nem tetszett nekem. Végül is két hónap belső vívódás után elfogadtam - és boldog voltam. Istennek nem lehet nemet mondani, belülről elég az ember másképpen. Meg kellett szakítsam a kapcsolatot az akkori barátnőmmel. Nem volt könnyű dolog. Na és így kezdődött egy új életszakasz: Gyulafehérvár, hét év szeminárium. Meg kell mondjam, hogy én olyan fiatalember voltam, aki nem éppen angyalka. Vagyis - szabados, könnyelmű, cinikus, ironikus, beképzelt, "művész" stb. Nehéz volt megszokni a fehérvári életet, meg a fehérváriaknak is nehéz volt megszokni engem. Szegény elöljárók! Most, ha visszagondolok, belátom, hogy "kemény dió" voltam számukra. Hálás vagyok türelmükért. Látszólag elfogadtam a cölibátust, a szabályokat - "mert így muszáj" -, de igazán, belsőleg nem így volt. Sokat vívódtam ezzel az első három év alatt. Azután a könnyelműségem győzött, s lemondtam a harcot. Kezdtem mondani magamban - hát ez normális, emberi dolog, lehet így is végezni a dolgokat, nemcsak én vagyok ilyen stb. Nem akartam látni, hogy az ilyenfajta kettősség lelkileg megöli az embert. Mondogattam magamban, hogy én nem tudok ezzel megbirkózni, nem vagyok képes, bennem másképpen folyik a vér, én igazi férfi vagyok. A lényeg az, hogy nem akartam, mert ha az ember nem akar, akkor Isten se segít. Az elöljárók előtt tudtam mutatni, hogy nem is én vagyok a legrosszabb fiú, mert jól ment a tanulás nekem, sok tízesem volt - okostojás voltam. Persze, nagyon gőgös is voltam ezért - senki sem tudott olyan gyorsan s jól tanulni, mint én. De lelkileg száraz és savanyú voltam. Nem foglalkoztam a sok lelki kinccsel, amit a lelkiatyák ajánlottak. A szemináriumban csodálatosan lehet növekedni lelkileg, minden biztosítva van, de én mit se törődtem ezzel. Persze úgy indokoltam: itt semmi se jó, ezek nem is tudnak minket segíteni, az egész hülyeség stb. Úgy múlt el az első négy év, hogy az volt a fontos, hogy én menő fiú legyek. Lelkileg nem fejlődtem, csak tudásban. A gyakorlati év friss levegőt hozott a lelkembe. Találkoztam jó emberekkel, kezdtem jobban érezni, milyen fontos, hogy jó pap legyek. Csíkszeredában első félévben igen sok szeretetet és elfogadást tapasztaltam - ez nagy hatással volt rám, Isten kegyelme kezdett mélyebben működni bennem. Második félévben Vicében árva gyerekekkel foglalkoztam. A plébános ott nagyszerű pszichológus. Az árva gyerekek szeretete s a plébános bölcsessége csodákat műveltek a lelkemben - természetesen Isten használta őket. Következett az 5. év, visszajöttem a szemináriumba. Kezdtem lenyugodni, változtatni a viselkedésemen, a dolgok kezdtek jobban menni. Óriási segítség volt számomra a spirituális, aki szintén nagyszerű pszichológus. Kezdtem rendszeresen járni hozzá, hetente legalább egyszer, és tényleg kezdtem fejlődni lelkileg s erkölcsileg. Felnőtté váltam, nyugodt s mérsékelt lettem, s amikor azt hittem, hogy tényleg jól állok, akkor jött a nagy csapás - bár ez is igen fontos lecke volt Isten részéről az életemben. Nagyon szerelmes lettem, egyszerűen alig tudtam lélegezni. Isten kegyelméből nem hoztam döntést, mert akkor biztos abbahagytam volna a teológiai tanulmányokat. Mindenesetre semmi nem érdekelt a Teológián, nem tudtam koncentrálni semmire, csak vártam a vakációkat, hogy azt a lányt lássam, akibe szerelmes voltam. Diakónusszenteléskor éreztem, hogy kettészakadok. Bár a szentelésnek örültem, nem tudtam nyugodni a szerelmem miatt. Csak később, szentelés után sikerült Isten kegyelméből fájdalmasan elrendezni ezt is. Sokat tanultam ebből - s ezt nem negatíve fogalmazom meg, hogy mit ne tegyek. Megtanultam, mik a gyengeségeim, megtanultam elfogadni sok mindent, ami bennem van, és megtanultam még jobban tisztelni a nőket. Bár az előző években is Isten elhalmozott engem a kegyelmével, bár én nem láttam ezt, szerintem az utolsó év csodálatos volt számomra. Tulajdonképpen a sok minden, ami összegyűlt az előző években: tudás, élettapasztalatok, most felvirágzott. Egyszerűen Isten rám öntötte a kegyelmet, egy nagy vederrel! Két osztálytársam, akik számomra olyanok, mint a testvérek, már korábban csatlakoztak a karizmatikus megújuláshoz, és bennük láttam igen nagy, pozitív változásokat - így kíváncsi lettem erre. Azelőtt én ellene voltam a karizmatikus mozgalomnak - így volt divatos -, "én komoly, férfias pap akarok lenni, nem lebegni!" Azután megenyhültem, vagyis egyszerűen nem törődtem velük, mintha ez jobb lett volna. Végül én is részt vettem a Fülöp-kurzuson, ahol minden előítéletem eloszlott - hát ezek igazi katolikusok, ezek igazán keresztény módon élnek, lám, lehet élni a Szentírás szerint. Ismerkedtem nagyszerű emberekkel, akiknek az életpéldája megérintette a lelkemet. Azután más lelki kurzusokon is részt vettem, és erős lelki fejlődés és gazdagodás indult meg bennem. Nem blamálom egyáltalán a Teológiát, mert én voltam az együgyű, aki nem élt a lehetőségekkel, de az én esetemben az, hogy én is csatlakoztam a karizmatikus mozgalomhoz, döntő volt az életemben. Ez, mint az eső s a sok mag, ami bennem volt, amit a Teológián kaptam (tudás, tapasztalat stb.), kezdett végre gyümölcsöt hozni. Konkrét példák: elfogadtam a cölibátust, rájöttem, hogy családdal vagy család nélkül, a boldogság csak Istentől jöhet; döntöttem a tisztaság mellett; más íze van az imának, a Szentírásnak; másképp prédikálok; tanultam igazán megbocsátani; sokkal türelmesebb vagyok, békésebb stb.; teljes szívemből szeretem a liturgiát; örömteli az életem, élő kapcsolatom van Istennel. Ez nem jelenti azt, hogy szent vagyok, vagy annak hiszem magam, vagy hogy "lebegek", hanem egyszerűen most Isten kegyelméből tudok igazán keresztény módon élni, félelem nélkül. Boldogan várom a papszentelést, jó pap akarok lenni, így szolgálni Istent s az embereket. A karizmatikus megújulás szerintem konkrét válasz a katolikus egyházon belül a 21. század problémáira. Jelmondatom: "Téged pedig, gyermek, a fölséges Isten prófétájának fognak mondani, mert az Úr előtt jársz, egyengetni az Ő útját" (Lk 1,76). Mit is mondjak - ez a dolgom, hogy az Úr előtt egyengessem az utat! Ennyi!