Erdélyi Katolikus Karizmatikus Megújulás oldala

Mélységes megtapasztalással állok itt előttetek, mint agyag edény a formálója kezében . Négy hónappal ezelőtt megfogant a harmadik gyermekünk, akinek az érkezésére nem voltunk felkészülve, de próbáltuk építeni, hittel megharcolni a további vízióinkat, amiről úgy ereztük, hogy teljesen felfordíttatott, és két átlóval áthúzatott. A babával nem volt gondunk, egyszerűen a mi emberi időzítésünk két évvel előbbre volt hozva ennél az időzítésnél. De az Úrnak végtelen a hűsége és kegyelme, nem jöttünk el előle, amíg a szívünkbe nem írta az IGEN-t az Ő tervére. A házasság szent szövetségének és az egyetértésnek hatalmas ereje van, ezt maximálisan megtapasztaltuk. A férjem egyszerű kis imájával nagyon kifejezően elmondta: “Uram, legyen meg a te akaratod, és mi tudjuk ezt elfogadni." Valójában erre volt szükségünk, elfogadni az Ő akaratát.

Az elején nem akartam szembenézni vele, azt mondtam, nekem ehhez nincs erőm. A tagadásom kb. 10 percig tartott, aztán egy békességet, megnyugvást éreztem, és tudatosítottam magamban, hogy azzal, ha nem nézek ezzel szembe, attól még ott van, és minél előbb szembenézek, annál előbb megtörténik az elfogadás bennem/ bennünk. 

A férjem biztatott, hogy most ezt nem értjük, de amit tehetünk az, hogy bizalmunk van az Úrban és hisszük, hogy ebből jó jöhet ki.

Megvizsgáltuk közösen azt is, hogy miért ilyen nehéz az emberi terveinket elengedjük, és mi lenne, ha Isten evangelizációra küldene egy idegen országba stb. Filozofáltunk, de a végén rájöttünk, hogy Isten filozófiája és precizitása felülmúlhatatlan. Bocsánatot kértünk az embriótól, hasamra tettük a kezünket és elmondtuk, hogy vele nincs gondunk, csupán a mi problémáink öltöttek nagy méretet, mert áthúzva éreztük az emberi terveinket az időzítés miatt, de őt szeretettel várjuk.

Aztán voltam orvosnál, láttam a kialakulóban lévő fejecskéjét, tagjait stb.

Majd elmondtuk a kislányainknak, akik hihetetlen nagy örömmel élték meg, főleg Johanna, aki ötéves, mert nála tudatosabb.

A lényeg, hogy ez az állapot számomra áldás lett, az alapot leraktuk, az Úrba vetett bizalmunk és e bizalomból fakadó szilárdság borított be teljesen. A férjem hozzáállása annyira értelmes és bölcs volt, hogy azt mondtam, ilyet csak az Úr, az Ő ereje tud biztosítani. Egy kevés időn keresztül azt hittük, hogy irtó nagy edzés, de rájöttünk, hogy a szeretet lépcsőfokán való intenzívebb előrehaladás, amit  átéltünk, de aztán jött a folytatás…

A kisbaba “jelenlétébe” annyira beleszerettünk, hogy végtelen hálával járultunk az Úr elé nap, mint nap az időzítés miatt. Elfogadtuk a tervet, megtapasztaltuk Isten kegyelmét, megengedtük, hogy megpuhítsa szívünket, "áthúzza" emberi terveinket, szóval fejet és szívet hajtottunk az ő akarata előtt. 

10 hetes és 4 naposan nagyon furcsa jósló fájáshoz és keményebb menstruációs tünethez hasonló görcseim voltak. Hívtam az asszisztenst, aki nagyon gyorsan kapcsolatba hozott az orvossal, és a kivizsgálás alapján kiderült, hogy a kisbabánk 8 hetes, 1 napos kora óta elhalt a méhemben, fejlődési rendellenesség miatt. Az orvos beszélt hozzám, de nem fogtam fel, életemben soha, de soha nem gondoltam arra, hogy ez megtörténhet. Annyira nem hittem el, hogy felhívtam egy szülésznőt és érdeklődtem, hogy igaza lehet-e az orvosnak? Az éjszaka folyamán, amikor már vérezni is kezdtem, akkor egyre jobban tudatosult bennem, hogy megállt a szívverés, elhalt a baba, most ezzel kell szembenézni... De hogyan?

Nem értettük az Úr tervét, megengedte, hogy elfogadjuk, szeressük, már a "jelenléte"
gazdagsággal, áldással töltött el, és mikor látta, hogy IGEN a válaszunk, négy hét után megengedte,  hogy ez a terv felülíródjon. Mint a présben a szőlő, olyan volt a lelkem, teljesen kifacsart, összetört... Beleszeretni az Ő tervébe és utána átélni, hogy van egy másik terv, hát nem volt semmi...

 Másnapra behívtak műtétre, amit altatással végeztek. Reggel 8 órakor várakoztam az asszisztensre. Egy asszonyka is ott várakozott, megkérdezte, hogy kifizettem-e az abortuszra a taxát? Ami fajdalom összegyűlt a szívemben, azt mind rázúdítottam az asszonykára. Kérdeztem: én a taxát? Én kényszerből jöttem ide. Mindenemet odaadnám, csak élne a gyermekünk. Tudja maga mit csinál? Megöli a gyermekét! 

Aztán rájöttem arra, hogy nem az én dolgom, belőlem a fájdalom beszélt...

Felvittek a kórterembe, és kiborultam azon is, hogy miért írja a kórterem ajtaján, hogy terhesség megszakító kórterem. Hihetetlen, addig soha nem tapasztalt fájdalom járt át, a melység, a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság megtapasztalása...

Jött még két másik nő, elmagyarázták az abortuszuk után, hogy olyan érzés volt a magzatuk elvetetése, mintha a szívüket tépték volna ki.

Ezt végighallgatni és látni, hogy önként szétdaraboltatják, megölik a gyermeküket, a kiszolgáltatott kicsi, tehetetlen alkotásokat,  aztán elfogadni azt, hogy az én esetemben mi történt, azt gondoltam, hogy nem lesz erőm. De az Isten kegyelmes, megengedte valami miatt megláttatni az élet "másik" oldalát.  Egyetlen pillanatig meg nem tagadtuk az Urat, azt mondtuk, ez az Ő tervének a része. Nélküle még a hajunk szála sem hull le, akkor ez az esemény sem történt az Ő tudtán kívül. Az Ő erőssége a mi erőtlenségünkön keresztül nyilvánul meg. Hazajöttem és egyre jobban megértettem/megértettük ezt. A kisbabánkat nem ismerhettük meg, nem láthattuk, hogy ki ő, de megtapasztaltuk azt, hogy az Úr a mi osztályrészünk az élőknek földjen.

Hiteles keresztény  élet... sokat  foglalkozom ezzel a témával. Nem nehéz megvallani Őt, mikor minden rendben van, de mi van akkor, ha nem értjük Őt?

Állhatatosságunk, hitünk nagy próbatétele volt ez az egész, de tudtuk, hogy egyetlen pillanatra nem feledkezik meg rólunk a mi alkotónk. 

Minden eltörpült a szemünkben, ami a világban van:" Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkében pedig kárt vall?" Ismét jött a békesség, az Úr éle álltunk, és engedtük, hogy megvigasztaljon,  Ő bekötöz, és meg is gyógyít. Meggyászoltuk, sírtunk a fájdalomtól, hogy ez történt, de utána a felállás következik, mely nem mindegy, hogyan történik. A hitünk az erőnk, minden kapaszkodónk az a jelenlét, melyet az Úr ad nekünk.

Közöltük a lányokkal, hogy a tesójuk angyalka lett és ez volt az Úr terve, de mi tudjuk, hogy az Ő terve jó. Azt is tudatosítottuk magunkban, hogy, amint minket látnak ebben a periódusban, a fájdalom árnyékában, ők is hasonlóan fogják megélni/átélni az egészet. Ez lehet építő, de lehet romboló is.  Hűségesek kell legyünk minden talentumunkhoz, amit ránk bízott az Úr, legyen szó bármiről. Közös erővel indultunk el a felállás útján, az építő felállás útján. Az igét véve alapul, bárki, bármilyen szenvedéssel, fájdalommal, próbával küzdött, Isten nem engedte meg, hogy belehaljanak abba, hanem győzelemre segítette őket (Dániel próféta, József, Jób stb.). Amikor körülzár a sötétség és a homály, a legnagyobb erő abban van, ha kimondjuk: áldott legyen az Ő neve, ahogy tette Jób is. Mi ezt tettük végig, fájó szívvel, de kimondtuk...

 A kislányaink a hasamat gyakran puszilgatják, Rebeka is mondja, hogy nincs ott a baba, angyalka lett belőle. Johanna imádkozik érte, olyan édeske, készít neki koronát, amit majd akkor szeretne átadni, amikor ő is a mennybe jut. Gyakran kell szembesülnöm a szerepjátékaik által is, hogy állapotos kismamát játszanak és télen fognak szülni.  Pár nappal ezelőtt készített az ötéves kislányunk egy rajzot, a családunk ott volt a Mennyben és ott találkoztunk a kis angyalka testvérkével. Időnként újbóli kihívás éle állít ezáltal is az Úr, de az Ő kegyelme megpecsételi a hűségünket! Nem természetes semmi, hanem ajándék. Éljünk ennek a tudatában!   

B. Edit