Erdélyi Katolikus Karizmatikus Megújulás oldala

Ez a nevem, vagy egyszerűen magyarul: Sanyi. Jászvásárban születtem (1981-ben, tehát mindjárt 28 éves leszek) és Besztercén, Észak-Erdélyben nevelkedtem. Itt, a katolikus templomban találkoztam először a magyar kultúrával és vallásossággal, de csak később, az egyetemi évek alatt fogtam neki tanulni is a magyar nyelvet. Szüleim elváltak, én és a húgom édesanyámmal maradtunk. Van egy mostoha kisebb húgom is. Hála Istennek a kapcsolatunk édesapámmal jó. Az elemi iskolát Jászvásárban végeztem, a gimnáziumot és a líceumot Besztercén. Képzőművészeti líceumba jártam. Ezután Kolozsvárra mentem, de nem folytattam a művészpályát, úgy gondoltam, abból nem lehet megélni Romániában. A terveim szerint mentem volna külföldre dolgozni, mint bármelyik "normális" román fiatalember. De azelőtt kellett művelődnöm is egy kicsit, gondoltam én. Hűséges ministráns voltam, annak ellenére, hogy elég rossz fiú módjára éltem. Tehát érdekes módon szerettem az egyházat, és a plébánosom ötlete szerint beiratkoztam a kolozsvári teológiai képzésre. Természetesen nekifogtam tanulni a magyar nyelvet, hogy alkalmazkodjam. Két egyetemi év elmúltával, érdekes módon (vagyis nem nagyon lehet körülírni, hogyan hatott rám, a lelkemre) megkaptam a hivatás kegyelmét Istentől. Mérges voltam - miért pont én, miért kell én pap legyek, nem talál hozzám stb. Az volt a gond, hogy a papság cölibátussal jár, s ez semmiképp nem tetszett nekem. Végül is két hónap belső vívódás után elfogadtam - és boldog voltam. Istennek nem lehet nemet mondani, belülről elég az ember másképpen. Meg kellett szakítsam a kapcsolatot az akkori barátnőmmel. Nem volt könnyű dolog. Na és így kezdődött egy új életszakasz: Gyulafehérvár, hét év szeminárium. Meg kell mondjam, hogy én olyan fiatalember voltam, aki nem éppen angyalka. Vagyis - szabados, könnyelmű, cinikus, ironikus, beképzelt, "művész" stb. Nehéz volt megszokni a fehérvári életet, meg a fehérváriaknak is nehéz volt megszokni engem. Szegény elöljárók! Most, ha visszagondolok, belátom, hogy "kemény dió" voltam számukra. Hálás vagyok türelmükért. Látszólag elfogadtam a cölibátust, a szabályokat - "mert így muszáj" -, de igazán, belsőleg nem így volt. Sokat vívódtam ezzel az első három év alatt. Azután a könnyelműségem győzött, s lemondtam a harcot. Kezdtem mondani magamban - hát ez normális, emberi dolog, lehet így is végezni a dolgokat, nemcsak én vagyok ilyen stb. Nem akartam látni, hogy az ilyenfajta kettősség lelkileg megöli az embert. Mondogattam magamban, hogy én nem tudok ezzel megbirkózni, nem vagyok képes, bennem másképpen folyik a vér, én igazi férfi vagyok. A lényeg az, hogy nem akartam, mert ha az ember nem akar, akkor Isten se segít. Az elöljárók előtt tudtam mutatni, hogy nem is én vagyok a legrosszabb fiú, mert jól ment a tanulás nekem, sok tízesem volt - okostojás voltam. Persze, nagyon gőgös is voltam ezért - senki sem tudott olyan gyorsan s jól tanulni, mint én. De lelkileg száraz és savanyú voltam. Nem foglalkoztam a sok lelki kinccsel, amit a lelkiatyák ajánlottak. A szemináriumban csodálatosan lehet növekedni lelkileg, minden biztosítva van, de én mit se törődtem ezzel. Persze úgy indokoltam: itt semmi se jó, ezek nem is tudnak minket segíteni, az egész hülyeség stb. Úgy múlt el az első négy év, hogy az volt a fontos, hogy én menő fiú legyek. Lelkileg nem fejlődtem, csak tudásban. A gyakorlati év friss levegőt hozott a lelkembe. Találkoztam jó emberekkel, kezdtem jobban érezni, milyen fontos, hogy jó pap legyek. Csíkszeredában első félévben igen sok szeretetet és elfogadást tapasztaltam - ez nagy hatással volt rám, Isten kegyelme kezdett mélyebben működni bennem. Második félévben Vicében árva gyerekekkel foglalkoztam. A plébános ott nagyszerű pszichológus. Az árva gyerekek szeretete s a plébános bölcsessége csodákat műveltek a lelkemben - természetesen Isten használta őket. Következett az 5. év, visszajöttem a szemináriumba. Kezdtem lenyugodni, változtatni a viselkedésemen, a dolgok kezdtek jobban menni. Óriási segítség volt számomra a spirituális, aki szintén nagyszerű pszichológus. Kezdtem rendszeresen járni hozzá, hetente legalább egyszer, és tényleg kezdtem fejlődni lelkileg s erkölcsileg. Felnőtté váltam, nyugodt s mérsékelt lettem, s amikor azt hittem, hogy tényleg jól állok, akkor jött a nagy csapás - bár ez is igen fontos lecke volt Isten részéről az életemben. Nagyon szerelmes lettem, egyszerűen alig tudtam lélegezni. Isten kegyelméből nem hoztam döntést, mert akkor biztos abbahagytam volna a teológiai tanulmányokat. Mindenesetre semmi nem érdekelt a Teológián, nem tudtam koncentrálni semmire, csak vártam a vakációkat, hogy azt a lányt lássam, akibe szerelmes voltam. Diakónusszenteléskor éreztem, hogy kettészakadok. Bár a szentelésnek örültem, nem tudtam nyugodni a szerelmem miatt. Csak később, szentelés után sikerült Isten kegyelméből fájdalmasan elrendezni ezt is. Sokat tanultam ebből - s ezt nem negatíve fogalmazom meg, hogy mit ne tegyek. Megtanultam, mik a gyengeségeim, megtanultam elfogadni sok mindent, ami bennem van, és megtanultam még jobban tisztelni a nőket. Bár az előző években is Isten elhalmozott engem a kegyelmével, bár én nem láttam ezt, szerintem az utolsó év csodálatos volt számomra. Tulajdonképpen a sok minden, ami összegyűlt az előző években: tudás, élettapasztalatok, most felvirágzott. Egyszerűen Isten rám öntötte a kegyelmet, egy nagy vederrel! Két osztálytársam, akik számomra olyanok, mint a testvérek, már korábban csatlakoztak a karizmatikus megújuláshoz, és bennük láttam igen nagy, pozitív változásokat - így kíváncsi lettem erre. Azelőtt én ellene voltam a karizmatikus mozgalomnak - így volt divatos -, "én komoly, férfias pap akarok lenni, nem lebegni!" Azután megenyhültem, vagyis egyszerűen nem törődtem velük, mintha ez jobb lett volna. Végül én is részt vettem a Fülöp-kurzuson, ahol minden előítéletem eloszlott - hát ezek igazi katolikusok, ezek igazán keresztény módon élnek, lám, lehet élni a Szentírás szerint. Ismerkedtem nagyszerű emberekkel, akiknek az életpéldája megérintette a lelkemet. Azután más lelki kurzusokon is részt vettem, és erős lelki fejlődés és gazdagodás indult meg bennem. Nem blamálom egyáltalán a Teológiát, mert én voltam az együgyű, aki nem élt a lehetőségekkel, de az én esetemben az, hogy én is csatlakoztam a karizmatikus mozgalomhoz, döntő volt az életemben. Ez, mint az eső s a sok mag, ami bennem volt, amit a Teológián kaptam (tudás, tapasztalat stb.), kezdett végre gyümölcsöt hozni. Konkrét példák: elfogadtam a cölibátust, rájöttem, hogy családdal vagy család nélkül, a boldogság csak Istentől jöhet; döntöttem a tisztaság mellett; más íze van az imának, a Szentírásnak; másképp prédikálok; tanultam igazán megbocsátani; sokkal türelmesebb vagyok, békésebb stb.; teljes szívemből szeretem a liturgiát; örömteli az életem, élő kapcsolatom van Istennel. Ez nem jelenti azt, hogy szent vagyok, vagy annak hiszem magam, vagy hogy "lebegek", hanem egyszerűen most Isten kegyelméből tudok igazán keresztény módon élni, félelem nélkül. Boldogan várom a papszentelést, jó pap akarok lenni, így szolgálni Istent s az embereket. A karizmatikus megújulás szerintem konkrét válasz a katolikus egyházon belül a 21. század problémáira. Jelmondatom: "Téged pedig, gyermek, a fölséges Isten prófétájának fognak mondani, mert az Úr előtt jársz, egyengetni az Ő útját" (Lk 1,76). Mit is mondjak - ez a dolgom, hogy az Úr előtt egyengessem az utat! Ennyi!